Néhány szó Izraelről

 

Terület:

Izraelt északon Libanon, északkeleten Szíria, keleten Jordánia, délnyugaton Egyiptom, nyugaton pedig a Földközi-tenger határolja. Területe a határok, illetve a tűzszüneti vonalak közt számítva a Palesztin Önkormányzat igazgatása alatt levő területeket is beleértve, 27800 km2 (20770 km2 a Palesztin Önkormányzat nélkül). A hosszúkás, keskeny ország hossza 470 km, legnagyobb szélessége mindössze 135 km. A tájkép sűrűn változik: hegyek síkságok, termékeny mezők és sivatagok követik egymást néhány kilométer távolságban. Az országot nyugat felől határoló Földközi-tengert mindössze 90 percnyi autóút választja el a keleten fekvő Holt-tengertől. A Júdeai-hegységben fekvő Jeruzsálem egy órányira van a tel-avivi tengerparttól, s a legészakibb Metullából az ország déli csücskében található Eilatig sem hosszabb az út 6 óránál.

 

Izrael története

A zsidók őseinek megjelenése Izrael területén a Biblia elbeszélése alapján az i.e. II évezred első felére tehető. A történet szerint Ábrahám családjával és félnomád törzsek egy csoportjával kijött a mezopotámiai Háránból, és hazát keresett azon a földön, amelyet Istene mutatott neki.
Ezek a nomád vándorok azonban nem hagytak maguk után vándorlásaikról kézzelfogható nyomot, bár a bibliai elbeszélés szerint jelentős települést hoztak létre a Kánaán hegyeiben, amely összekötő kapocsként, kereskedelmi központként működött a környéken élő népek között.

 

A korábbi Kánaán földjére az i.e. 13. században áramlottak be a héber törzsek. A 12 törzs összevonásával az i.e. 11. században alakult ki az egységes zsidó állam.

 

Salamon halála után a Juda törzs vezetésével elégedetlen északi törzsek Jerobeám vezetésével elszakadtak, s így két állam jött létre: északon Izrael (fővárosa: Szamaria), délen Judea (fővárosa: Jeruzsálem). Izraelt i.e. 722-ben megsemmisítették az Asszirok, Judea pedig az adófizetőjükké vált. I.e. 587-ben a babiloniak foglalták el Júdeát. Jeruzsálemben lerombolták az I. Szentélyt és az ország lakóinak nagy részét elhurcolták ("babiloni fogság"), mig másik részük Egyiptomba menekült.

 

Miután a Perzsák legyőzték Babilóniát, a zsidók egy része visszatért hazájába és neki kezdtek a II. Szentély épitéséhez.

 

Nagy Sándor birodalmából először a Ptolemaioszok, majd a Szeleukidák szír-görög birodalmához kerültek.

Kezdetben a Szeleukida Birodalmon belül autonóm társadalmat alkottak, szabad vallásgyakorlással. Később a hellenizmus terjesztésével párhuzamosan egyre inkább üldözték a zsidó vallást, mivel nem fogadták el a hellenizmust és a hellenizációt.

A Szeleukidák ellen Jehuda Makkabi vezetésével felkelés indult (Kr. e. 167-142), és a maroknyi zsidó csapat győzelmet aratott a szír-görög megszállók felett (Innen ered a Chanuka, a fények ünnepe). A felkelés nyolc ütközetből állt, amiből hatszor a zsidók diadalmaskodtak. A Makkabeusok (Hasmoneusok) uralma alatt a zsidók független királyságban éltek, erős és nagy országot hozva létre.

 

A függetlenségnek a Római birodalom terjeszkedése vetett véget: Pompeius i.e. 63-ban elfoglalta Jeruzsálemet, és mivel a Hasmoneus ház utolsó két örököse nem tudott megegyezni egymással és az  testérháborút vivtak egymással, a Rómaiak új uralkodót kerestek helyettük.  A terület római klienskirályság lett Heródes vezetésével, aki jó kapcsolatokat épitett ki Rómával, amiért még az adófizetést is elengedték neki. Ezért, mert köszönetét ki akarta (vagy esetleg ki kellett) fejezni óriási épitkezésekbe kezdett, nem csak Izrael területén, hanam azon kivül is, aminek nyomait még mai is csodálattal szemléljük. Halála után a Rómaiak megszüntették az ország függetlenségét és i.sz. 6-ban római provinciává tették.

A római fennhatóság első száz éve alatt viszonylagos vallásszabadságot élvezett Izrael népe, de a függetlenségi törekvések és a i. sz. 66-ban kitört zsidó BarKochba felkelés miatt Nero háborút indított Titus Flavius Vespasianus vezetésével. Bár Nerót közben eltávolították a trónról, a birodalom végül a felkelést leverte és egész Izraelt leromboltatta i.sz. 70, a tartományt pedig végleg beolvasztották a Római Birodalomba, valamint a II. Szentélyt is lerombolták. A zsidó népet száműzték a birodalom távoli részeibe, legnagyobb részük Európába és Ázsiába menekült (ez a zsidó diaszpóra). A menekültek jelentős része asszimilálódott a különböző kultúrákba, de sokan megőrizték a zsidó vallási hagyományokat, felvállalva a gyakori üldöztetéseket és szegregációt az ősi kultúra megőrzésének érdekében.

 

Azon a területen, amit különböző nézőpontból, de ugyanarra a vidékre vonatkoztatva Izraelnek, Palesztinának, Szentföldnek nevezünk, folyamatos a zsidóság jelenléte. Legkisebb arányban a lakosság között valószínűleg akkortájt voltak, amikor a muszlimok elfoglalták a vidéket i.e. 636-ban. A terület ezután különböző muszlim dinasztiák birtokában volt, illetve egy részén a keresztesek Jeruzsálemi királysága állt fenn 1099 után több, mint egy évszázadig.

 

A törökök 1516-ban foglalták el, az Oszmán Birodalom (a későbbi Törökország) része volt az I. Világháború végéig. A török uralom végén a vidéki népesség túlnyomórészt mohamedán arab, viszont a legnagyobb város, Jeruzsálem lakossága többségében zsidó volt.  

 

Az I. Világháború után az Angolok szerzik meg mandátum formájában a területet. Anglia képtelen volt arra, hogy a zsidó és az arab közösség egymással szemben álló érdekeit összehangolja, s ezért kérte (1947. április), hogy a 'palesztinai kérdést' az Egyesült Nemzetek Szervezete tűzze a közgyűlés napirendjére. Ezt követően különbizottságot hoztak létre azzal a céllal, hogy készítsen javaslatokat az ország jövőjét illetően. A közgyűlés úgy döntött (1947. november 29.), hogy elfogadja a bizottság ajánlásait, amely szerint két államot, egy zsidót és egy arabot, kell létrehozni a Jordán folyótól nyugatra eső területen. A zsidó közösség elfogadta a felosztás tervét, míg az arabok elutasították. Az ENSZ szavazását követően az arab országok irreguláris önkéntesei által támogatott helyi militáns arabok terrorista akciókat hajtottak végre a zsidó közösségek ellen, hogy ily módon meghiúsítsák a megosztási határozatot és meggátolják a zsidó állam megalapítását. Egy sor vereség után a zsidó önvédelmi csoportok a támadó erők java részét szétverték, és a zsidó állam alapítására juttatott egész területet a birtokukba vették. Amikor a Palesztina (Izrael Földje) fölötti brit mandátum ideje lejárt (1948. május 14.), az ország zsidó népessége mintegy 650000 fő volt s fejlett politikai, társadalmi és gazdasági intézményrendszerrel rendelkezett. A nemzet készen állt az új állam megalakítására, az ehhez szükséges struktúrák kiépültek  csupán az új ország neve hiányzott még.

'Izrael Állam' 

Az állam kikiáltása 1948. május 14-én kikiáltották Izrael Államot az Egyesült Nemzetek 1947-es felosztási terve alapján. Alig 24 órával ezután Egyiptom, Jordánia, Szíria, Libanon és Irak reguláris hadseregei betörtek az országba, s arra kényszerítették Izraelt, hogy megvédje az ősi földjén visszaszerzett és a világ országai által elismert szuverenitását. A frissen alapított, hiányosan felszerelt izraeli véderő (Cahal) a Függetlenségi Háború néven ismert, csaknem 15 hónapig tartó harcokban heves, fel-fellángoló csatákban visszaverte a betolakodókat. A háború több mint 6000 zsidó áldozatot követelt (az ország akkori zsidó népességének mintegy egy százalékát). 1949 első hónapjaiban az ENSZ védnöksége alatt közvetlen tárgyalások kezdődtek Izrael és az invázióban részes arab államok közt (Irakot kivéve, amely mindezidáig elutasította az Izraellel folytatandó tárgyalást), amelyek fegyverszüneti megállapodáshoz vezettek, tükrözve a harcok végekor kialakult helyzetet. Ennek megfelelően, a parti síkság, Galílea és az egész Negev izraeli fennhatóság alatt maradt, Júdea és Szamária Jordán uralom alá került; a Gázai-övezet Egyiptomé lett, Jeruzsálemet pedig megosztották. A keleti városrész (benne az Óváros) Jordán, a nyugati városrész izraeli ellenőrzés alá tartozott.

A harcok után egy évvel tűzszünetet hirdettek, és megállapodtak egy ideiglenes határban, az úgynevezett zöld vonalban. Jordánia elfoglalta az úgynevezett Nyugati Partot és Kelet-Jeruzsálemet, a gázai övezet pedig egyiptomi ellenőrzés alá került. Izrael 1949. május 11-én lett az Egyesült Nemzetek Szervezetének tagja. A háború alatt az ENSZ becslése szerint 711 000 arab, a korábbi arab lakosság 80%-a hagyta el Izraelt. A palesztin menekültek sorsa manapság az egyik fő ütközőpont az izraeli-palesztin konfliktusban.

Az új állam első éveiben a David Ben-Gurion miniszterelnök vezette Munkáspárt volt az izraeli politika fő ereje. Ezekben az években tömegesen vándoroltak be a Holokauszt túlélői és az arab országokból kiüldözött zsidók. 1948 és 1958 között Izrael lakossága 800 000-ről 2 000 000-ra nőtt. Az érkezők többségének nem volt vagyona és átmeneti táborokban laktak. 1952-ben több mint 200 000-en éltek ilyen táborban. A válság megoldására Ben-Gurion jóvátételi egyezményt írt alá Nyugat-Németországgal, ami a zsidók körében tömeges tiltakozást váltott ki, Izrael eszméjét összeférhetetlennek tartották azzal, hogy üzleteljen Németországgal.

Az 1950-es években Izrael gyakori palesztin támadásoknak volt kitéve, különösen az Egyiptom megszállta gázai övezet felől. 1956-ban Izrael titkos szövetséget kötött az Egyesült Királysággal és Franciaországgal az Egyiptom által államosított Szuezi-csatorna visszafoglalására. Bár az izraeli erők elfoglalták a Sínai-félszigetet, meghátrálásra kényszerültek az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nyomására. Ugyanakkor ezek az államok garantálták a szabad izraeli hajózást a Vörös-tengeren és a Szuezi-csatornán.

A következő évtized elején Izrael fogságba ejtette Adolf Eichmannt, a "végső megoldás" végrehajtóját, aki Argentínában rejtőzött, és bíróság elé állította őt és halálra itélte. Azóta izraeli bíróság senkit sem ítélt halálra.

Azok szerint az arabok szerint, akik elvetették a Palesztína megosztására vonatkozó 1947. évi ENSZ tervet, az izraeli állam törvénytelen, az egyiptomi és a szír hadsereg kísérletet tett Palesztína felszabadítására, bosszút állt Izrael megalapítása miatt. 1967-ben Egyiptom, Szíria és Jordánia hadsereg lezárta az izraeli határt, kiutasította az ENSZ békefenntartókat és Izraelt blokád alá vette a Vörös-tengeren. Izrael ezeket az akciókat casus bellinek (háborút indokló eseménynek) tekintette és megelőző támadást indított. Ez a hatnapos háború. Izrael döntő győzelmet aratott, megszállta a Nyugati Partot, Gázát, a Sínai-félszigetet és a Golán-fennsíkot. Az 1949-es zöld vonal közigazgatási határ maradt Izrael és a megszállt területek között. Jeruzsálem határait viszont kibővítették, betagolták a városba Kelet-Jeruzsálemet. Az 1980-as Jeruzsálem-törvény ismét átszabta a városhatárt és felélesztette a nemzetközi vitát Jeruzsálem státusáról.

Az arab államok kudarca 1967-ben magával hozta nem állami arab szereplők belépését a konfliktusba. Közülük a legfontosabb a Palesztin Felszabadítási Front volt, amely szerint "a fegyveres harc az egyetlen út a haza felszabadítására." A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején palesztin csoportok izraeli célpontokat támadtak szerte a világban. Ezek közé tartozott az izraeli sportolók lemészárlása az 1972-es nyári olimpián. Az izraeli válasz az Isten haragja művelet volt, amelynek keretében felkutatták és megölték a müncheni mészárlás tetteseit.

1973. október 6-án, a zsidó naptár legszentebb ünnepén, Jom Kippur napján az egyiptomi és a szír hadsereg általános támadást indított Izrael ellen. A háború október 26-án ért véget. Izrael sikeresen visszaverte az ellenségeit, de maga is nagy veszteséget szenvedett. A belső vizsgálat kizárta a kormányzat felelősségét a háborúban, de a közharag mégis lemondásra kényszerítette Golda Meir miniszterelnököt.

Az 1977-es Knesszet-választás jelentős fordulópont Izrael politikai történetében. Menachem Begin Likud pártja legyőzte a munkáspártot. Egy évvel később Anvar Szadat egyiptomi elnök Izraelbe látogatott, beszédet mondott a Knesszetben. Ez volt az első eset, hogy Izrael létét egy arab ország államfője elismerte. Két évvel később Szadat és Menachem Begin aláírta a Camp David-i nyilatkozatot és az izraeli-egyiptomi békeszerződést. Izrael kivonult a Sinai-félszigetről és hozzájárult, hogy megbeszélések kezdődjenek a zöld-vonalon túl élő palesztínok autonómiájáról. Az utóbbira sohasem került sor. Begin kormánya bátorította az izraelieket, hogy telepedjenek le a Nyugati Parton. Sok település létesült, amelyek a palesztínok közé ékelődtek ebben a térségben.

1982-ben Izrael beavatkozott a libanoni polgárháborúba, hogy elpusztítsa a Palesztin Felszabadítási Szervezet bázisait, ahonnan az rakétákkal lőtte Észak-Izraelt. Ebből a lépésből lett az első libanoni háború. 1986-ban Izrael kivonult Libanonból, de 2000-ig fenntartott határai mentén egy ütköző övezetet.

A palesztinok izraeli uralom elleni lázadása, az első intifáda 1987-ben robbant ki, az erőszak hullámát hozta a megszállt területeken. A következő hat év során több mint ezer embert gyilkoltak meg. Közülük sokan a palesztinok belső leszámolásainak áldozatai. Az 1991-es öböl-háború idején a PFSZ és sok palesztin Szaddam Husszein támogatója volt, örült Irak Izrael elleni rakétatámadásainak.

1992-ben Jichak Rabin lett Izrael miniszterelnöke. Választási kampányában Izrael szomszédaival kötött kompromisszumokat ígért. A következő évben izraeli részről Simon Peresz, palesztin részről Mahmud Abbasz aláírta az oslói jegyzőkönyvet, amely előírányozta a Nyugati Part és a Gázai-övezet részére egy önkormányzó Palesztin Hatóság felállítását. A nyilatkozat tartalmazta Izrael elismerését és a terrorizmus végét. 1994-ben írták alá az izraeli-jordániai békeszerződést, ezzel Jordánia lett a második arab állam, amely felvette a diplomáciai kapcsolatot Izraellel.
 

www.izrael-idegenvezetes.com

Oldal: Izrael - történelem
IDEGENVEZETÉS IZRAELBEN izrael.idegenvezetes@gmail.com - © 2008 - 2024 - idegenvezeto-izrael.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat